Reggel 9-kor ébredtem fel, ettem egyet a tegnapi szendvicseim közül, majd elhatározásomhoz híven elindultam az Oxford streetre. Eővettem a térképemet, és megkerestem az első metrómegállót. 20 perc utazás és még egy pici séta után megérkeztem, és életemben másodszor ott álltam az Oxford Street kellős közepén.
A rengeteg bolt közül véletlenszerűen kinéztem egyet magamnak, és ahogy beléptem, majdnem elájultam. A bolttal semmi gond nem volt, az eladó is mosolyogva köszönt-már ki tudja hányadszorra, mire magamhoz tértem, és visszaköszöntem-, majd ijedten kérdezte, hogy jól vagyok-e.
-Persze, semmi bajom!-próbáltam megnyugtatni vele együtt saját magamat is, és arcomra erőltettem egy halvány mosolyt.
Picit se nézett volna hülyének, ha megtudja, hogy egy tolltartótól lettem rosszul...pontosabban a tolltartón lévő sráctól...aki nem volt más, mint a One Direction egyik tagja...akibe nem mellesleg az első Londoni napon beleestem...és továbbgondolva, aki egy utcányira lakik tőlem!
Miután ezt hellyel-közzel felfogtam, gyorsan levettem a polcról a tolltartót, kifizettem. Úgy döntöttem, a vásárlást későbbre halasztom, most kizárt dolog, hogy eszembe jutna idejövetelem eredeti célja. Visszarohantam a metróállomáshoz, és 2 perc múlva múlva már a gondolataimba merülve utaztam. Nem tudtam kiverni a fejemből azt a pillanatot, amikor először láttam. Legalább ötvenszer lejátszódott a fejemben, ahogy beül a kocsijába, és elhajt. Semmi másra nem tudtam gondolni.
Miután leszálltam a járműről, hazáig a maradék utat rohanva tettem meg. Mindenki megbámult, de nem törődtem vele, csak szorongattam a tolltartót, és futottam, hogy minél előbb netközelbe érjek. Otthon az ajtót be se zártam, csak hangosan bevágtam magam után, és rohantam be a szobámba. Éveket öregedtem, míg bekapcsolt a számítógépem, majd a Google-ba bepötyögtem a bűvös szavakat: One Direction
És igen, ugyanaz a csodálatos arc jött ki-természetesen négy másikkal együtt, de a szemem mindig csak egyre koncentrált-, mint ami a tolltartón, s emlékezetemben van.
És ahogy utánuk olvastam, kezdtek leesni a dolgok.
Mindenekelőtt megtudtam, hogy Louis William Tomlinson-ba sikerült beleesnem, "mint ló a gödörbe"- ahogy apa mondaná.
És jöttek a fájdalmasan tudatomba vésődő részletek:
Először is megláttam Liam Payn barátnőjét, akiben Niky-re ismertem. Gyorsan utána néztem a többi barátnőnek, és megtaláltam Wendy-t és Jesyt is, valamint Wendy testvérét, Perrie-t, aki a Little Mix tagja. Így értelmet nyert tegnap újdonsült barátnőm sejtelmes mosolygása, mikor az 1D-ről és a lm-ről kérdezett.
Istenem, csak egyszer hallgattam volna végig a tesómat, mikor róluk beszélt!
Hirtelen könnyezni kezdett a szemem. És onnantól már nem volt megállás. Csak bőgtem és bőgtem legalább egy órán keresztül. Ez a fiú soha nem lehet az enyém...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése