Louis beültetett a kocsijába, majd egy negyed órás utazás után megállt a Temze partján. Kiszálltunk, és kézen fogva elindultunk sétálni a folyó mellett. Megpróbáltam belőle kiszedni, hogy hova megyünk, de sajna elég kevés sikerrel.
Végül a Westminster Bridgen kötöttünk ki, ahonnan tökéletes kilátás nyílt kedvenc építményemre, a London Eyera, ami gyönyörű, kék színben pompázott. Ahogy sétáltunk végig a hídon, észrevettem egy aranyos kis kutyust kikötve a korláthoz. Jobban megnézve egy kölyök spániel volt, fekete színű, fehér nózival, és barna szemöldökkel. Természetesen leguggoltam hozzá kutyabolond létemre.
-Szia kutyus! Hát téged meg ki felejtett itt?-mondtam, miközben megsimogattam a buksiját. Felnéztem Loura, aki addig mosolyogva figyelt minket, és most ő is lehajolt hozzánk.
-Nagyon ari-simizte meg ő is a kis jószágot.
Még picit szeretgettem, beszéltem a kis csöppséghez, majd mikor épp álltam volna fel, hogy induljunk tovább, Loui megszólalt:
-Haza visszük?-kérdezte.
-Jó lenne. De lehet, hogy valakinek hiányozni fog-válaszoltam, majd a mondat végén bánatosan elmosolyodtam.
-Nem hinném-felelte titokzatos arckifejezéssel.
Először értetlenkedve néztem rá, majd megkérdeztem:-Te tudsz valamit erről a kutyusról, ugye?
-Hát, öhm, persze-vigyorodott el.-Tetszik?
-Nagyon édes! És ez komolyan az enyém?-kérdeztem, mire bólintott egyet.-De mi lesz Jankával?
-Hát őt láttam két napja egy aranyos kislánnyal. Odamentem hozzá, megkérdeztem, hogy övé-e a kutyus, és mondta, hogy pár napja találta. Majd miután megtudta, hogy a miénk volt, nagy szemekkel rám nézett, és megkérdezte: "De ugye megtarthatom?"
-És erre az én hatalmas szívű Boo Bear-em azt felelte, hogy: "Persze".-fejeztem be helyette a történetet, majd megöleltem.
-De ugye nem baj?-telt el kissé magától, hogy a szemembe nézhessen.
-Dehogy is! Nagyon aranyos volt tőled! És az új kutyust pedig köszönöm szépen!! Rettentő édi!-mondtam, és ismét megsimiztem.-De nem féltél, hogy valaki más elviszi?
-Hmm, nem. Megvannak a módszereim-vigyorgott.-Na és mi lesz a neve?
-Először is lány vagy fiú?-kérdeztem vissza.
-Ha minden igaz, akkor kislány-vette az ölébe Loui.
-Lucia-hoz mit szólsz? Csak hogy a kezdőbetűd egyezzen a gazdidéval-mondtam a végét a kutyuskánknak.
-Nekem tetszik!-felelte Loui.- Na kedves Lucia, szeretnél egy fotót újdonsült gazdiddal, és a London Eye-jal?
-Természetesen!-feleltem a "kutyus hangján".
Miután elkészült a fotó, megkértünk egy emberkét, hogy csináljon rólunk egy másikat is, hogy Louis is rajta legyen.
Ezután egymáshoz bújva elindultunk visszafelé a kocsihoz, Lucia-t én vittem, Lou ragaszkodott hozzá.
Boldogan, de csendben sétáltunk, így volt időm gondolkodni.
Legelőször azt hittem, hogy Janka nagyon fog hiányozni, és nem lehet őt pótolni. De Louisra sem tudtam haragudni, amiért nekiadta a kislánynak. Ha jobban belegondolok, valószínűleg én is ezt tettem volna. És Lucia is nagyon édes, nem lehet nem szeretni. És Loutól nagyon figyelmes, kedves gesztus volt, hogy pótolni szeretné Jankát. Lehet, hogy sikerül is neki.
Így végül is megnyugodtam. Lassan megérkeztünk az autóhoz, és immár hazafelé vettük az irányt.
