Év vége felé egy átlagos sulis nap után végre hazaértem. A házból nagy szokatlan nyüzsgés hallatszódott ki. El nem tudtam képzelni, mi történhetett velük. Apa ilyenkor még mindig dolgozni szokott, anya takarítani, a tesómat pedig ki nem lehet cibálni a szobájából. De ahogy beléptem az ajtón, mindenki a nyakamba ugrott, de mivel mindenki egyszerre mondta boldogan a mondanivalóját, semmit nem értettem. Végre kissé elhallgattak, és anya beavatott a történtekbe:
-Sára, megérkezett a felvételis papírod Londonból-kezdte.-És mint ujjongásunkból látod, felvettek a Londoni Balettintézetbe!
-Micsodaaa?-Üvöltöttem, és most én ugrottam szüleim nyakába. Már lemondtam róla, mert hosszú ideig nem jeleztek vissza semmit, de most hihetetlenül boldog voltam. Imádok balettozni, és imádom Londont, bár még csak egyszer voltam ott 7.-be, és nem a legkellemesebb emlékek fűznek hozzá.
Ezután még örültünk és természetesen anya sírt egy picit, majd felrohantam a szobámba, és felhívtam a szinte egyetlen barátnőmet a jóhírrel. A balettos csajokon kívül sosem volt nagy baráti köröm, nem is vágytam rá, rosszba sem voltam senkivel, csak szimplán nem beszélgettem a többiekkel.
Örült a hírnek, vagy legalábbis úgy tett, de össze nem lehetett hasonlítani a következő balettórai ünnepléssel.
A tanév lassacskán végigvánszorgott a maradék idején, majd jött a szünet. A nyarat még itthon töltöttem, majd augusztus közepe felé csomagolni kezdtem. Eddigre már találtunk egy pici, aranyos kis házat London egyik eldugottabb helyén, apa már át is utalta a bérleti díjat.
Nagy ölelések, és sok-sok puszi, "vigyázzál magadra!", "jó legyél!", és "hívjál majd fel minket!" utasítás között felszálltam a repülőgépre, és lassan Londonnak vettem az irányt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése